K(iller)-POP 11.rész - Mikor elszabadul a Pokol

11.rész

Mikor elszabadul a Pokol

2044.07.25

*Nicole*

- Mi a fene történt? – forgolódtam idegesen a nappaliban miután átkutattam az egész házat és megbizonyosodhattam róla, hogy nincs itthon senki.

Idegesen indultam meg az ajtó felé, hogy megkeressem őket mikor az hirtelen kinyílt és Daesung rontott be rajta. Mikor meglátott megtorpant és csak levegő után kapkodott. Az arca tele volt rémülettel és kétségbeeséssel.

- Ti meg hol a francba voltatok?! – förmedtem rá.

- Kim…- lihegte Daesung.

Kirázott a hideg és egyre jobban kezdtem megijedni.

- Mi van Kim-el?! – léptem oda hozzá és tettem a kezem a vállaira kétségbeesetten.

- É-én…- dadogta, majd könnyezni kezdett.

- A francba már! – kiabáltam majd kirohantam a házból.

Felpattantam a motoromra és elindultam azokra a helyekre amiket Kim-nek kellett átnéznie. 

Éreztem, hogy ez lesz. Valami történt. Valami nagy baj és Kim tudott róla, nekem meg nem mondta el! Mi a fene történt, amit így eltitkolt előlem?!

Motorzúgást hallottam mögülem, ami kizökkentett a gondolataimból. Hátranéztem és láttam, hogy egy motoros alak jön utánam.

Üldöznek.

- Ezt nem hiszem el!- mérgelődtem majd behajtottam az egyik utcába. 

Muszáj leráznom minél előbb! 

A lehető leggyorsabban hajtottam a motorral, de az illető csak nem tudott lekopni rólam. Azt sem tudtam merre megyek csak hajtottam be az ismeretlen utcákba. Hátranéztem, hogy még mindig követ-e, majd mikor újra magam elé néztem láttam, hogy zsákutcába tévedtem. Egy hatalmas téglafal volt előttem.

Leugrottam a motoromról, ami nekivágódott a falnak és összetört én meg jó párat gurultam a földön mire végre megálltam. Fájt minden porcikám, és sok sebet szereztem a merész akciómmal. Lassan négykézlábra tápászkodtam, majd letöröltem a vért a számról. Felnéztem, és az üldözőm nem messze tőlem megállt a motorral majd leszállt róla.

- Remek… - motyogtam, majd nagy nehezen felálltam.

Levette a fejéről a sisakot majd a motorra tette. Elővette a pisztolyát, majd rám szegezte.

- An! – szólított a nevemen. – Sajnálom.

- Nero… - sóhajtottam. – Mi ez az egész? Mi folyik itt? – kiabáltam.

- Nem kell tudnod róla. – válaszolt.

- Mire készültök? Hirtelen minden a feje tetejére állt…

- Ne haragudj An. Semmi bajom veled, de most meg kell, hogy öljelek.

- Semmi baj. – vontam meg a vállam.

Nero leengedte a karját, majd felsóhajtott.

- Mi az? – kérdeztem.

- Megzavartak.

- Mi?

Épp hogy kinyögtem azt a szót hirtelen feltűnt valaki és harcba bonyolódott Nero-val.

A pisztoly kiesett Nero kezéből én meg gyorsan odarohantam, majd felkaptam és rászegeztem.

- Hagyjátok abba! – kiáltottam.

Mindketten lassan eltávolodtak egymást majd rám néztek.

Egyiküket sem ölhetem meg… A fenébe. Én vagyok itt a legsebezhetőbb.

- Tedd le. – mondta az idegen.

- No. – válaszoltam.

- Tudod. – kezdte Nero. – Mi megölhetünk téged. Te minket nem.

A kezem remegni kezdett.

- Ennél tovább nincs miről beszélni. – mondta majd kirúgta a kezemből a pisztolyt. Felkiáltottam és a kezemhez kaptam, miközben Nero elindult a földön heverő pisztoly felé. Utána akartam nyúlni a kezemmel, de a másik félre lökött és újra harcba bonyolódtak. 

Próbáltam minden egyes alkalommal elolvasni a nevét a karszalagon, de sose jött össze. Végül

Arra eszméltem fel, hogy Nero a földön fekszik.

- Megölted?! – csattantam fel.

- Dehogy. – fordult felém.

A piros karszalagra néztem, amin végre el tudtam olvasni a nevet.

- Light. – néztem rá.

- Mennünk kell. – fogta meg a kezem majd rohanni kezdett.

- Nekünk? Hova? – kérdeztem miközben próbáltam vele tartani a lépést.

- Biztonságos helyre.

- Mi történt? Mitől szabadult el a pokol?

- Lázadás…

- L-lázadás? Miért?

- Nem tudom. Semmit se tudok. – válaszolt miközben a sötét utcákon rohantunk.

- Ki kezdte ezt az egész lázadás dolgot?

Hirtelen meg állt, felém fordult majd a kezeit a vállamra tette.

- Mondom, hogy nem tudom! Csak azt tudom, hogy nagyon sürgősen el kell rejtőznünk, mert hamarosan elszabadul a Pokol!

- A P-Pokol? – dadogtam majd megláttam valakit a földön feküdni.

Olyan ismerős volt…

Az utcákat lassan ellepték a sikoltozások, pisztoly durranások zaja. Levettem Light kezeit magamról majd lassan elindultam felé. Egyre jobban remegni kezdtem, ahogy közeledtem a földön heverő alak felé. Vérben ázott, haja pedig az arcába hullott. Mikor már csak pár lépés választott el tőle, végleg felismertem. Borzongás futott végig a hátamon. Sikítani akartam, sírni, dühöngeni, de Light hirtelen mögém termett, és eltakarta a szemeimet.

- Mennünk kell. – mondta halkan.

- Nem ő az ugye? - kérdeztem, de nem kaptam választ. – Az nem lehet. Ez csak egy rossz álom semmi más.

- Sajnálom An. – mondta majd elvette a kezét, amivel eltakarta a szemeimet. – Gyere. – fogta meg a kezem, de kirántottam szorításából és a földre rogytam.

Arcomat a tenyereimbe temettem és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nem tudtam elhinni azt, ami történt, azt amit látok. Túl lehetetlennek tűnt. Nem tudtam átadni magam az elkeseredettségnek, hiszen úgy voltam vele, hogy ez csak álom. 

Minden csak álom…

Hirtelen pisztoly dörrenés zaja hozott vissza a valóságba.

- Mennünk kell! – ragadta meg a karom Light, majd felrántott a földről.

- De… - kezdtem és vissza akartam menni, de ő csak rohant, engem húzva maga után.

- Már halott, úgy se tudsz tenni semmit!

Halott….

Meghalt.

Sosem gondoltam, hogy ez megtörténhet. Egy ilyen világban élek, és sose gondoltam ebbe bele. Olyan naiv voltam…

Tudhattam volna, hogy ez lesz. Az egész az én hibám… Sajnálom, Kim.

Ég veled.