2.rész
A pendrive
* Kim *
2044-ben a világ más szabályok szerint működik.
Mindennek a hátterében egy titkos szervezet a K.O.L.E.R. áll.
Kim vagyok a Bigbang stylistja. Legjobb barátnőm
Nicole a koreográfus. Mi a Bigbang tagjaival együtt a K.O.L.E.R. ügynökeiként
dolgozunk. Nappal, mind hétköznapi emberek vagyunk, de amint leszáll az éj,
bajkeverőkké változunk. A szálakat egy titokzatos fickó irányítja a háttérből,
sem a nevét sem a kinézetét nem ismerjük. Őt mindenki csak Mr. Koler-nek hívja.
Hívást kaptunk. Gyorsan átöltöztünk és már
indultunk is. Azt hittem valami nagyobb feladatot fogunk kapni, a pendrive
lopás elég egyszerűnek tűnik. Mindketten felültünk a saját motorunkra.
- Siessünk, intézzük el gyorsan és jöjjünk vissza,
még aludni is akarok. – mondtam unottan.
- Rendben. – bólogatott.
Fél óra múlva meg is érkeztünk.
- Ez lenne az, menjünk közelebb. – jelentette ki
Nicole.
szó nélkül követtem. Körül néztünk, senkit sem
láttunk.
- Ez egyszerű lesz. – mondtam.
- Azért ne bízd el magad! – förmedt rám, majd
elkezdett felmászni az eresz csatornán.
Megvártam míg felér, majd utána mentem én is.
- Sehol senki…hm ez nekem gyanús. – mondta Nicole.
- Muszáj ilyen paranoiásnak lenned? Mért nem tudod
elfogadni, hogy ilyen egyszerűen mennek a dolgok? – szóltam le.
- Hát, nekem ez akkor sem tetszik, de inkább
folytassuk a küldetést.
Duzzogva követtem. Ekkor halk lépteket hallottunk.
- Lépjünk le. – javasoltam.
- De még nincs meg a pendrive. – ellenkezett.
- Akkor csak bújjunk el! – kezdtem pánikolni, hogy
esetleg észre vesznek minket, de szerencsére még időben sikerült elbújnunk.
- Huhh, ez közel volt. – kezdtem megnyugodni, ám,
ekkor valaki befogta a szám hátulról és hátra rántott. Próbáltam kiszabadulni a
szorításból. Nem tudom ki ez de nagyon erős. Oldalra fordultam, hogy segítséget
kérjek Nicole-tól, de nála is ugyan ez volt a helyzet. Remek, igaza volt, túl
könnyen mentek a dolgok az elején, hallgatnom kellett volna rá. A
gondolataimból egy hangos veszekedés zökkentett ki. Nicole és az a másik fickó
cifrábbnál cifrább szavakkal kezdték egymást bombázni.
- Lovelace, mégis mi a jóságos francot keresel te
itt? – hangzott Nicole szájából.
- Ezt én is kérdezhetném tőled AnGoryel… -
hárította a kérdést Lovelace.
- Épp a munkámat végezném, ha hagynád… - fintorgott
Nicole, álnevén AnGoryel.
Közben az engem megtámadó férfi enyhített a
szorításán, és ő is őket bámulta. Gondolom ő is annyira meg lepődött mint én.
- Munka? Nem kell itt hazudoznod, nyugodtan valld
be, hogy hiányoztam és kellett valami ürügy, hogy meglátogathass. – nevetett
Lovelace.
- Istenem, a pasik mért vannak mindig így elszállva
maguktól? – értetlenkedett Nicole.
- Ő, nem akarlak megzavarni benneteket, de mi
lenne, ha végre a feladatunkkal foglalkoznánk? – vágtam közbe.
- Nem tudom
mit kerestek, de a mi feladatunk, hogy megvédjük ezt a családot és az összes
értéküket. – válaszolt Lovelace.
- Élvezed, hogy mindig keresztbe teszel nekünk? –
kérdezte idegesen Nicole.
- Nem értem miről beszélsz… - Mosolyodott el
Lovelace.
Ez így nehezebb lesz mint gondoltam, ki kéne
találnunk valamit. Az ellenfelem kihasználta, hogy nem figyelek és egy
másodperc múlva már a földön feküdtem.
- Basszus. – mérgelődtem.
- Bocs szivi, de innen már nem mentek sehová. –
nézett rám diadal ittasan.
- Azt majd meglátjuk! – válaszoltam, miközben
próbáltam szabadulni karjai szorításából, több-kevesebb sikerrel, bár inkább
kevesebbel.
- Hiába próbálkozol, erősebb vagyok nálad. –
vigyorgott.
Nem szóltam, csak duzzogva elfordítottam a fejem.
- Á, ez fáj, eressz el! – mondta Nicole mérgesen.
Remek, tehát ő sem tud sok mindent csinálni. Most
mihez kezdjünk? Egyedül nem tudjuk megszerezni a pendrive-ot.
Ekkor az ablakban megjelent még 3 Férfi. Vajon
velünk vannak vagy ellenünk? Egyikük gyorsan felkapta az éjjeli szekrény
tetejéről a pendrive-ot és mind a hárman eltűntek a sötétségben. Lovelace és a
társa utánuk mentek, mi pedig vereséget szenvedve elindultunk haza.
- Könnyű lesz mi? – gúnyolódott Nicole.
- Fogd be! – szóltam vissza mérgesen.
Mind ketten elkezdtünk nevetni.
- De hogy fogjuk ezt megmondani a főnöknek? – törte
meg a pillanatot.
- Muszáj volt eszembe juttatnod? – duzzogtam.
- Jelenleg ez a legnagyobb problémánk, szóval igen,
muszáj volt. – mondta.
- Majd holnap reggel kitaláljuk, hulla fáradt
vagyok.
- Úgy érted ma. – mutatott az órájára, ami 02:14-et
mutatott.
- Ne már! Ezt nem hiszem el, ma sem fogunk sokat
aludni és reggel meló is lesz. Még egy csomó új ruhát kell megterveznem, mert
annak a válogatós bandának semmi sem tetszik. – mérgelődtem.
Nicole csak elkezdett nevetni.
- Nyugi mindjárt otthon vagyunk és aludhatsz. –
mondta együtt érzően.
Mikor megérkeztünk a bátyám, TOP, széles vigyorral
az arcán köszöntött minket.
- Na, hogy ment? – érdeklődött.
- Ne is kérdezd… - mondtuk egyszerre Nicole-al.
- Tehát szarul, értem. – gúnyolódott.
- Na most már takarodj! – kiáltottam rá, majd
elindultam felé a kezemben lévő serpenyővel, amit az előbb kaptam fel a konyha
pultról.
- TOP elkezdett a lépcső felé rohanni, én pedig
utána.
GD álmosan mászott ki a szobájából.
- Valaki aludni szeretne… - mondta flegmán.
- Ne haragudj, abba hagyjuk. – mondtam.
- Bocs haver. – kért bocsánatot TOP is.
Ezután mind elmentünk aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése